„Arattam, arattam, kévét is kötöttem…”
Az aratás jelentős eseménynek számított minden falu életében. Ilyenkor a község minden idegszálával az új búza betakarítására összpontosított. Aratáskor „... ősi szokás szerint még a törvénylátás is szünetelt, sőt még a rabokat is kibocsátották, hogy kenyeret szerezhessenek maguknak télire”. Aki csak tehette, a földeken dolgozott, az idősek vagy a kisgyermekes anyák pedig a jószágokról és az aratás résztvevőiről gondoskodtak. Manapság, a klimatizált kombájnok korában, erről a falusi összefogásról, összetartásról már szó sincs. Természetesnek vesszük a lisztet, a kenyeret a boltok polcain. Nem is sejtjük, hogy nagyapáinknak mennyi munkájába, erőfeszítésébe került ugyanez.
Miután a gazda felfogadta az aratókat, a kiegyezést követően közösen imádkoztak. Ez után kezdődhetett csak a munka. Elől haladtak a kaszások, akik a gabonát a még álló búzára, vagyis rendre vágták. A kaszákat általában naponta kétszer, először a hajnali munkakezdés előtt majd a déli szünetben kalapálták. A kaszások nyomában marokszedők haladtak, akik a levágott gabonát összegyűjtötték. Vigyázniuk kellett, hogy ne hagyjanak dögöt, vagyis egyetlen szál levágott gabonát sem maguk után. A marokszedők által összegyűjtött búzát a kötözők kévékbe kötötték. A kötők munkája azonban nemcsak ebben merült ki. Ők már kora hajnalban, 3-4 óra magasságában a földeken voltak, hogy a kévék kötéséhez való kötőket elkészítsék. Ilyenkor még a harmattól könnyen hajlott a zabszalma, mely a kötők alapanyagául szolgált. Az elkészült kötőket a kötőterítő a földre fektette, a kötöző rájuk helyezte a gabonát, majd kévébe kötötte azt.
A kévéket aztán kepékbe rakták. Egyet tettek legalulra, hogy a kalászokat megtartsa, majd négyes sorokban összesen tizenhat kévét pakoltak rá kereszt alakban. A kepe tetejére az ún. papkéve került, mely a helyi pap jussának egy részét jelentette. Ezt általában szétterítve rakták, hogy az alatta lévő kévéket esőtől, széltől jégtől védje. Az aratás végén az aratókat a gazda várta. A felfogadott munkások bejelentették a munka elvégezését, és átadták az aratókoszorút, majd a jól elvégzett munkára áldomást ittak.
Az aratás bizony kemény fizikai munkát jelentett, mely napokra munkára fogta a falu lakóit. A kemény munka megkövetelte a jó étkeket is, érdekes azonban, hogy az aratóknak nem járt hús. A leggyakrabban káposztás vagy krumplis tésztát ettek. Ehhez csubullóból (más nyelvterületeken lajt vagy vatalé) itták a hűs vizet. Hús csak a kaszások tányérjába kerülhetett.
