MILYEN MESTERSÉGET ŰZÖTT A KOSÁRFONÓ, AVAGY A FONALAS?
A fonalkészítés – röviden: fonás – az ember által alkalmazott egyik legrégebbi technika, amely bizonyára még a szövést megelőzően fejlődött ki. A szövéshez ugyanis fonalra volt szükség és a fonást már időszámításunk előtt 5–6 ezer évvel is ismerték. A természetben talált rostok egymagukban nem voltak elég hosszúak és elég erősek, viszont a mindennapi megélhetéshez, élelemszerzéshez is szüksége volt az embernek hosszabb-rövidebb kötelekre, zsinórokra. Ahhoz, hogy kellő szilárdságú legyen a kötél, több szálat kellett összefogniuk és összesodorniuk. Ezt a műveletet, ha rövidebb kötélre volt szükség, egy ember készítette, míg, ha hosszabb kötél kellett két ember együttes munkájára kellett hozzá. Ha csak egyszer sodorták gyengébb, ha viszont az első sodrás után a kötél közepét megfogták, vagy botot akasztottak bele, s a két végét pedig elengedték, akkor erősebb, sodrottabb kötelet kaptak végezetül.
A fonás a fonal készítésének művelete, amelynek során rövid és vékony szálakból (szaknyelven: elemi szálakból) – ezek párhuzamossá rendezésével és összesodrásával – összefüggő, hosszú, nagyjából hengeres szalagot képeznek további feldolgozás céljára. Tágabb értelemben fonáson mindazon technológiai műveletek összességét értjük, amelyek végső eredménye a rövid elemi szálakból képzett, meghatározott állandó vastagságú és szilárdságú, egyenletes, csomómentes tetszőleges hosszúságú fonal. A legősibb fonási művelet a gyalogorsó (lyukas korongon keresztüldugott pálca) pörgetésével valósult meg úgy, hogy annak tengelyére a sodrott és megnyálazott kócszálak felcsévélődtek. A fonal vagy fonál elemi szálait a hatékony összedolgozással még erősebbé vált súrlódási erő tartja lényegében össze.
