MILYEN MESTERSÉGET ŰZÖTT A SZITÁS?
A szitás vagy a szitakötőmesterség egy kisipari ág, mely a háztartáshoz és a malomiparhoz szükséges szitákat készíti. Szitakötéssel városi kisiparosok foglalkoztak, akik nagy körzeteket bejárva többnyire vásárokon adták el árujukat. A szitakötés két alaptevékenységből áll: a szitavászon vagy szitafenék szövése és annak a szitakéregre való fölszerelése. A szitafeneket elsősorban lószőrből (általában magyarfajta ló farokszőréből) szőtték, aprólékos kézimunkával. A sűrű, a közepes és a ritka szita a különböző lisztminőségek, a selyemszita a kalácsnak való liszt szitálására szolgált. Módosabb helyeken a házigazda dohányszitában tartotta a pipába valót. Készítettek a szitakötőmesterek tejszűrő és levesszűrő szitát is. A malmok szitarendszerének megszövése szintén a szitások feladata volt. A szitakötés korábban falusi háziiparként is virágzott. Családi munkamegosztásban az asszonyok szőtték a szitafeneket, a férfiak pedig fölfeszítették az általuk készített kéregre. A múlt század második felében a kenyérgabona termelésének megnövekedésével emelkedett a szitált lisztből sütött kenyér és a fehér lisztből készített sütemények fogyasztása, ami maga után vonta a szitás kisipar föllendülését. A falusi szitakötés háttérbe szorult, helyét a szitakéreg félkész-áru termelése foglalta el. A kéreglemez készítését kereskedelmi megrendelésre jövedelemkiegészítő foglalkozásként parasztemberek vállalták. A vörösfenyő vagy nyárfafélék kérgét hántolták le, majd méretre vágva és szárítva szállításra alkalmas állapotba hozták. A szitakérget csomagolóanyagnak és dobozkészítéshez is fölhasználták.